Életrajzi lexikon

1896. június 7-én született Kaposvárott. Szegényparaszti családból származott. Géplakatos szakmát tanult. Az első világháború idején orosz hadifogságba esett, 1918. júniusi szabadulása után csatlakozott a polgárháborúban harcoló Vörös Gárdához. 1920-ban belépett a bolsevik pártba. Hazatérve 1921-től Kaposvárott egy biztosítóvállalat tisztviselőjeként dolgozott. Bekapcsolódva a helyi szociáldemokrata szervezet munkájába, részt vett a Somogy megyei földmunkásmozgalom szervezésében. 1925-ben radikális politikája miatt kizárták a pártból. 1925-ben a Magyarországi Szocialista Munkáspárt alapító tagja volt. 1927-ben rövid időre letartóztatták. 1928–30-ban Bécsben, 1930-tól Moszkvában élt. Moszkvai emigrációjában előbb a Komintern Nemzetközi Agrárintézetében, majd 1937–38-ban a Szovjetunió Központi Statisztikai Hivatalában foglalkozott agrárpolitikai kérdésekkel. 1939-től a moszkvai rádió magyar adásának szerkesztőjeként dolgozott. A Landler-frakció tagjának számított. 1936-ban kizárták a KMP-ből, de 1938-ban visszakapta párttagságát. 1944 végén Nagy Imre a Magyar Kommunista Párt (MKP) Központi Vezetőségének (KV) tagjaként tért vissza Magyarországra.

1944–1955 között parlamenti képviselő volt. 1944 decemberétől a földművelésügyi, 1945 novembere és 1946 márciusa között pedig a belügyi tárca élén állt. 1945. májusban tagja lett az MKP Politikai Bizottságának (PB). 1946. március–szeptember között az MKP KV titkára, 1946-tól 1948-ig a párt falusi bizottságának vezetője, 1947. augusztus–1949. április között pedig az Országgyűlés elnöke volt. A gyors és erőszakos kollektivizálás, a gazdag- és középparaszti réteget sújtó intézkedések (kuláklisták) ellenzése miatt szembekerült a párt vezetőségével, és – önkritikája dacára – 1949 szeptemberében PB-tagságáról leváltották. 1948-tól a Magyar Közgazdaságtudományi Egyetem, ill. a Magyar Agrártudományi Egyetem professzora volt. Az MTA akadémikussá választotta. 1950. április - 1952. július között a KV adminisztratív osztályát vezette. 1950. december – 1952. január között élelmezési, 1952. januárjától novemberig begyűjtési miniszter volt. 1951-ben visszakerült a PB-be és a KV titkárságába is, 1952. novemberében miniszterelnök-helyettes lett.

1953. július 4-én, a Sztálin halála utáni enyhülés időszakában, a leváltott Rákosi Mátyás utódaként, kifejezett szovjet utasításra az Országgyűlés miniszterelnökké választotta. 1955. január 8-án Moszkvában az SZKP vezetői előtt megtagadta az önkritikát, a KV 1955. április 14-i ülésén pártellenes tevékenység és frakciózás vádjával kizárták a PB-ből és a KV-ből, április 18-án leváltották miniszterelnöki tisztségéből. 1956. október 13-án anélkül vették vissza a pártba, hogy megtagadta volna nézeteit. Október 23-án, a forradalom kitörésekor a tüntetők egyik követelése az ő kormányfői kinevezése volt. Október 24-én újra a KV és a PB tagja és az ország miniszterelnöke lett. November 4-én a budapesti jugoszláv nagykövetségre menekült, ahonnan november 24-én Romániába hurcolták. 1957. áprilisában letartóztatták, majd hazaszállították. Koncepciós perben 1958. június 15-én halálra ítélték, s másnap kivégezték. Jogilag 1989. július 6-án rehabilitálták.