Életrajzi lexikon

Földműves családban született 1922. augusztus 3-án Erdélyben, a Háromszék vármegyében fekvő Komollón (ma Románia). 1941-ben a gyergyószentmiklósi gimnáziumban érettségizett. A második világháború időszakában Kolozsvárott a Mezőgazdasági Főiskolán szerzett mezőgazdasági mérnök oklevelet.

1945-től 1949-ig Nagylétán járási gazdasági felügyelőként, 1949-50-ben Berettyóújfaluban a Mezőgazdasági Igazgatóság előadójaként dolgozott. 1950-51-ben a Gépállomások Szabolcs-Szatmár megyei Központjának főagronómusa volt. 1951-ben Budapestre került a Földművelésügyi Minisztériumba (FM). Előbb osztályvezető, majd főosztályvezető-helyettes volt az FM Gépállomások Főigazgatóságán. 1954-55-ben a Hajdú-Bihar megyei Mezőgazdasági Igazgatóság igazgatói posztját töltötte be. 1955-ben újra Budapestre került, ezúttal az Országos Tervhivatal Mezőgazdasági Főosztályára, ahol 1960-ig főosztályvezető volt. 1960-62 között a Tervhivatal elnökhelyetteseként felügyelte a Hivatal mezőgazdasági (és más kapcsolódó) főosztályát. 1962-67 között a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) Központi Bizottsága (KB) mellett működő mezőgazdasági osztály vezetője, s egyidejűleg az MSZMP KB póttagja volt. 1967. április 14. és 1975. július 4. között a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium (MÉM) élén állt, s tagja volt a Központi Bizottságnak.

Miniszteri felmentését követően egyetemi tanárként a Kertészeti Egyetemre került, az Ökonómiai Intézet vezetője lett, s egyben rektori megbízatást is kapott. Kutató és oktatói tevékenységének korábbi állomásait jelzik, hogy 1960-ban agrárműszaki témában (A magyar mezőgazdaság traktorszükséglete 1965-ben) megvédte kandidátusi disszertációját, 1962-től a Gödöllői Agrártudományi Egyetem címzetes egyetemi tanáraként agrárgazdaságtant oktatott. 1972-ben “A gépesítés-fejlesztés ökonómiai összefüggése” c. témával akadémiai doktori tudományos fokozatot szerzett. Számos szakkönyvet írt, szerkesztett, több tudományos folyóirat szerkesztő-bizottságában is részt vett. A Magyar Tudományos Akadémiának 1982-től levelező, 1990-től rendes tagja. Az MTA Agrárműszaki Bizottság elnöke, számos tudományos testület vezetője. Több egyetem is tiszteletbeli doktorává választotta.

1898. december 31-én született Szőnyben. Szegény sorsú agrárproletár családból származott. Szülőfalujában hat elemit, majd Budapesten 1949-ben népfőiskolát végzett. Harcolt az I. világháborúban 1916-tól 1918-ig, majd a Tanácsköztársaság Vörös Hadseregében is, amiért internálták. A Nagyatádi-földreform során juttatott két kat. hold nem biztosította családja megélhetését, ezért munkát vállalt a MÁV-nál, majd egy fatelepen. A gazdasági válság idején elvesztette munkáját, a későbbiekben rakodóként, kubikusként és részes aratóként is dolgozott. Kapcsolatba került a szociáldemokrata párttal. 1936-ban viszont átlépett a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Agrárpártba. 1937-től a párt Földmunkás Szakosztályának elnökeként, majd 1941-től a Magyar Parasztszövetség országos titkáraként tevékenykedett.

1945 nyarán a hadifogságból hazatérve három pártba (kisgazda, kommunista, parasztpárt) is hívták, ő azonban a kisgazdapártot választotta. Dobi a párt balszárnyához tartozott, a kommunistákkal való együttműködés híve volt. 1945. júniustól az ideiglenes nemzetgyűlés képviselője, augusztus 20-ától a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt (FKgP) egyik alelnöke, november 4-étől nemzetgyűlési képviselő. A kisgazdapárt képviseletében két ízben államminiszter volt (1945. november 15. ─1946. február 23., 1946. december 18. ─1947. szeptember 24.), s szintén két alkalommal állt a földművelésügyi tárca élén (1946. február 23.─1946. november 20., 1948. április 16. ─1948. december 10.). Nagy Ferenc miniszterelnök lemondatása után, 1947 júniustól a FKgP elnöke lett. 1948. december 10.─1949. szeptember 5. miniszterelnök, 1949. szeptember 5.─1952. augusztus 14. a minisztertanács elnöke, 1952. augusztus 14. ─1967. április 14. a Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke volt. 1959 őszén belépett a Magyar Szocialista Munkáspártba, s tagja lett a párt Központi Bizottságának. 1967-ben nyugdíjazták. Elhunyt 1968. november 24-én, Budapesten.

1912. június 23-án született Törökszentmiklóson. Földműves, de a háború előtt dolgozott a helyi mezőgazdasági gépgyárban is. 1944 őszén, a front átvonulása után az MKP tagja lett, s megalapította a párt törökszentmiklósi szervezetét. Részt vett a földreform végrehajtásában, majd 1946-tól az Újgazdák és Földhözjuttatottak Országos Szövetsége (ÚFOSZ) főtitkára lett. 1946-ban az MKP Központi Vezetőség póttagjává, majd a következő pártkongresszuson, 1948-ban a KV rendes tagjává választották. Közben 1947-ben parlamenti képviselő is lett. 1948 végétől az ÚFOSZ és a FÉKOSZ egyesítésével létrehozott Dolgozó Parasztok és Földmunkások Országos Szövetsége (DÉFOSZ) ügyvezető elnökévé választották. 1949 és 1951 között a Szövetkezetek Országos Szövetsége (SZÖVOSZ) elnöke volt. 1951. május 18-án az Országgyűlés elnökévé választották, e tisztséget 1952. augusztus 15-éig töltötte be. 1954 és 1956 között az Országos Földműves-szövetkezeti Tanács elnöki posztját is betöltötte.

A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt kormánynak megalakulásától, 1956. november 4-től tagja, s ő lett megbízva a földművelésügyek vezetésével (1956. november 12. ─ 1957. május 9.). Hivatalosan 1957. május 9-én lett földművelésügyi miniszter. Az 1958/59 telén újrainduló kollektivizálás alatt dogmatikus nézeteit egyre kevésbé fogadta el a kádári vezetés. A "parasztfaló"-ként is emlegetett agrárminiszter leváltására 1960. január 15-én került sor. Ezt követően diplomáciai szolgálatba került, ő lett a pekingi és hanoi nagykövet. Szektás-dogmatikus tevékenysége miatt fokozatosan minden funkciójából eltávolították. 1960 májusában kizárták a Központi Bizottságból, majd június 10-én visszahívták állomáshelyéről. 1962-ben párttagságától is megfosztották. 1964. január 16-án halt meg Budapesten.

1945 elején rövid ideig a Szabadság című lap munkatársa volt, majd februártól a Nagy Imre vezetése alatt álló földreform-előkészítő bizottság tagjaként dolgozott. Később az Országos Földbirtokrendező Tanács elnökhelyetteseként a földreform végrehajtását irányította. A Földművelésügyi Minisztérium politikai államtitkára, a Magyar Kommunista Párt (MKP) Központi Vezetőség (KV) tagja lett. 1948 januárjában a Központi Vezetőség Titkárságára helyezték. 1951. február 15-én letartóztatták, és zárt tárgyaláson 15 évi börtönre ítélték. 1954 júliusában szabadult.

1956 tavaszáig nem vett részt az értelmiségi reformkezdeményezésekben. A Közgazdaság-tudományi Intézet igazgatóhelyetteseként csak 1956 késő tavaszától lett ismét aktív közszereplő. 1956. október 23-án éjszaka – távollétében – a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Központ Vezetőség titkárává választották, azonban október 24-én Losonczy Gézával együtt lemondott, mert nem értett egyet a Gerő-féle értékeléssel és politikával. November elsején az alakuló MSZMP Ideiglenes Intézőbizottságának a tagja lett. November 4-én a jugoszláv követségre menekült, majd őt is Romániába internálták.

1958 júniusában, a Nagy Imre-per másodrendű vádlottjaként 12 év börtönre ítélték, 1960 áprilisában egyéni kegyelemmel szabadult. Szabadulását követően a közélettől visszavonultan élt, agrártörténeti és agrárgazdasági kérdésekkel foglalkozott. Az 1970-es évektől döntő fontosságú szerepe volt a különböző szellemi és politikai irányok mentén szerveződő ellenzéki és rendszerkritikus értelmiségi csoportok közötti párbeszéd megteremtésében, a politikai együttműködés lehetőségeinek fenntartásában. Ennek az integráló szerepnek a Monori Találkozó megvalósulása volt a legsikeresebb pontja. 1986-ban halt meg Budapesten.

1910. december 24-én született Makón, hagymakertészek családjában. Szegeden jogot tanult, s még egyetemi hallgatóként bekapcsolódott a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának falukutató munkájába. 1931-ben jelent meg első írása, "Királyhegyes szociográfiája" címmel a Századunk c. folyóiratban. 1933-ban kapta meg jogtudományi doktori oklevelét. 1934-től a makói hagymatermelők szövetkezetének könyvelője, majd 1936-37-ben ügyvezető igazgatója. Közben, 1935-ben öt hónapos nyugat-európai tanulmányútja során a német, svájci és holland mezőgazdaságot tanulmányozta. Visszatérését követően ő is egyike lett azoknak a fiataloknak, akik körül a népi írói mozgalom kikristályosodott. 1937-ben jelent meg a Futóhomok c. könyve a Magyarország felfedezése sorozatban. A következő évben napvilágot látott a Parasztok c. műve. Településszociológiai könyvei (Magyar város, Magyar falu, Magyar tanyák) mellett megemlítendő még az 1941-ben kiadott A magyar paraszttársadalom c. munkája. 1939-44 között aktívan részt vett a baloldali politikai és szellemi mozgalmakban.

1939-ben a Nemzeti Parasztpárt (NPP) egyik alapítója volt, majd a párt képviselőjeként vett részt az ideiglenes nemzetgyűlés munkájában 1944. december 21-től. 1945-46-ban a Parasztpártban főtitkári, 1946-47-ben alelnöki, majd ismét főtitkári posztot töltött be. Az ideiglenes nemzeti kormányban a belügyi tárcát irányította. 1948. szeptember 9. és 1949. június 11. között államminiszter volt. 1949. június 11. -1953. július 4. között, valamint 1954. október 30. -1955. november 15. között a Földművelésügyi Minisztérium élén állt, közben pedig 1953. július 4-től 1954. október 30-ig igazságügy-miniszter volt. 1955. november 15. -1956. október 31. között a minisztertanács elnökhelyettesi posztját töltötte be. 1956. november 3-án a szovjet csapatok kivonulásáról tárgyaló magyar delegáció tagjaként Tökölön letartóztatták, majd egy hónap után szabadon engedték.

1957-ben a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Mezőgazdasági Üzemtani Intézet igazgatója lett, amelyből a ma is működő Agrárgazdasági Kutató Intézetet fejlesztette ki. Megalapította a Gazdálkodás c. agrárközgazdasági folyóiratot. Az MTA-nak 1948 óta levelező, 1956 óta pedig rendes tagja volt. Az agrárgazdasági kutatások szervezése, irányítása mellett 1957 decemberétől 1964 márciusáig az MTA főtitkáraként is tevékenykedett. 1962-ben a Szövetkezeti Tudományos Tanács elnökévé választották. Az 1960-as években a kollektivizált mezőgazdaság problémáival foglalkozott, számos munkája jelent meg e témakörben. Fehér Lajossal együtt nagy szerepet vállalt a gazdaságirányítási reform előkészítésében. Két alkalommal kapott Kossuth-díjat (1948, 1962). 1964-1970 között a Hazafias Népfront (HNF) főtitkára volt. Ugyanezen időszakban a Magyar Tudományos Akadémia alelnöke, 1970-1971-ben pedig főtitkára volt. 1965-től az Elnöki Tanácsnak is tagja volt. Elhunyt 1971. május 11-én, Budapesten.

1917. december 15-én született Szeghalmon. 1941-ben a debreceni tudományegyetemen történelem-latin szakos középiskolai tanári oklevelet szerzett. Részt vett a Márciusi Front tevékenységében, cikkeket írt a Szabad Szó c. lapba, 1942-től tagja lett az illegális kommunista pártnak.

1945 januárjától 1946 őszéig a budapesti rendőr-főkapitányság politikai osztályának helyettes vezetője volt. 1947 és 1954 között a Szabad Föld felelős szerkesztőjeként, majd 1954-55-ben főszerkesztő-helyetteseként dolgozott. 1955-ben a Balatonnagybereki Állami Gazdaságba helyezték, ahonnan 1956-ban került vissza Budapestre. 1956. október 26-tól október 31-ig az MDP Katonai Bizottságának tagja. A november 1-jén alakuló MSZMP megszervezésében jelentős szerepet játszott.

1956. november 8-tól 24-ig a Népszabadság főszerkesztője volt. 1956. december 12-én szénkormánybiztossá nevezték ki, s ezt a posztot 1957. április égéig töltötte be. Közben februártól újabb megbízást is kapott, a KB Mezőgazdasági Osztályának vezetője lett. Élete végéig tagja volt az MSZMP Központi Bizottságának, 1975-ig pedig a Politikai Bizottságnak is. 1962-74 között miniszterelnök-helyettes volt. Akár párt, akár állami funkciót töltött is be, mindvégig felelősséget érzett a magyar mezőgazdaság és a belőle élők sorsáért. 1981-ben halt meg.

1922. október 31-én született Sopron megyében (Szilsárkány). A csornai polgári iskola és a soproni evangélikus líceum elvégzése után a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem hallgatójaként Bolyai, majd Győrffy-kollégista volt. 1942-ben belépett az illegális kommunista pártba. Részt vett az ellenállási mozgalomban, továbbá miniszteri biztos volt az 1945-ös földosztás idején, majd a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség (MADISZ) országos titkáraként tevékenykedett 1947-ig. 1947 végétől Gerő Ernő mellett az agrárkérdés szakreferense lett. Részt vett a párt szövetkezetpolitikai osztályának megszervezésében, eleinte az osztály helyettes, majd 1948 nyarától kinevezett vezetője volt. 1949-től országgyűlési képviselő. 1950 nyarától az összevont mezőgazdasági és szövetkezetpolitikai osztályt irányította. 1950 és 1956 között tagja volt az MDP legfelső vezető testületeinek (KV, PB, Titkárság). Emellett földművelésügyi miniszterhelyettes volt 1951. november 3-tól 1952. január 5-ig, amikor is az állami mező- és erdőgazdaságok minisztere lett. A tárca elnevezése 1952. június 6-tól állami gazdaságok és erdők minisztériumára változott. Ezt a posztot 1953. július 4-ig töltötte be, ekkor a minisztertanács első elnökhelyetteseként a földművelésügyi tárca vezetésével is megbízták. Az FM irányítását 1954. október 30-án Erdei Ferencnek adta át, s ő maga 1955. április 18-tól 1956. október 24-ig a minisztertanács elnöke volt.

1956. október végén a Szovjetunióba távozott több vezető kommunista politikussal együtt. Hazatérése után, 1958 és 1961 között az MTA Közgazdaságtudományi Intézet munkatársaként dolgozott. 1961-1963 között a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) elnökhelyettese. 1963-ban a közgazdaság-tudomány kandidátusa lett. 1963-1968 között az MTA Szociológiai Kutatócsoportjának vezetője, 1968-1973 között pedig az ipargazdaságtani kutatócsoport fűmunkatársa volt. Párhuzamosan a Közgazdaságtudományi Egyetemen is oktatott. A pártállamot bíráló tanulmányai miatt 1973-ban kizárták az MSZMP-ből, s ezt követően gazdasági tanácsadóként dolgozott. 1999. október 23-án hunyt el Budapesten.

1908. április 20-án gazdálkodó család fiaként született a Baranya megyei Patacs községben (ma Mecsekalja). Négy polgárit és ipariskolát végzett, de továbbra is földművelésből élt. 1933-ban lépett be a Kisgazdapártba, 1936-tól a párt Baranya megyei titkára lett. 1939-től az országos főtitkár-helyettesi posztot töltötte be, s Nagy Ferenc egyik legközelebbi munkatársává vált. 1941-ben a Magyar Parasztszövetség országos főtitkárává választották.

1944. december 21-től Pécs város képviseletében az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagja lett. 1944. december 23-tól 1945. november 15-ig a Belügyminisztériumi politikai államtitkára volt. 1945. augusztus 20-án a Független Kisgazdapárt főtitkárává választották. 1945. november 4-től nemzetgyűlési képviselő volt. Az agrártárca élére 1945. november 15-én került, s 1946. február 23-ig volt földművelésügyi miniszter. A miniszterelnökké kinevezett Nagy Ferenctől átvette az FKgP-központ irányítását.

1947 elején a politikai rendőrség őt is belekeverte a Kisgazdapárt szétzúzására irányuló koncepciós perbe, az ún. “köztársaság-ellenes összeesküvés” ügyébe. A megszálló szovjet hatóságok 1947. február 25-én kémkedés vádjával letartóztatták, majd elhurcolták és koholt vádak alapján 25 év börtönre ítélték. 1955 őszén szállították vissza Magyarországra, de csak 1956. áprilisában szabadult.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc idején, október 26-án Nagy Imre kormányának földművelésügyi miniszterévé nevezték ki. November 3-án a Kisgazdapárt elnökévé választották, s ezzel párhuzamosan november 2-4. között Nagy Imre kormányában államminiszteri posztot töltött be. A forradalom leverése után Kádárék hatalmuk stabilizálása érdekében az egykori koalíciós pártok néhány politikusát megpróbálták megnyerni, így választották Kovács Bélát 1958 novemberében országgyűlési képviselővé. Ez azonban már csak formális volt, mert a szovjet fogság évei alatt kialakult betegsége egyre inkább elhatalmasodott. 51 éves korában, 1959. június 21-én hunyt el Pécsett.

1919. szeptember 18-án született a Somogy megyei Bolhón. Parasztcsaládból származott. 1939-ben lépett be az illegális kommunista pártba. 1945 után a földosztás révén kapott földjén gazdálkodott. 1948-tól a kezdeményezésére alapított barcsi Vörös Csillag Termelőszövetkezet elnöke volt. 1954-ben az MDP III. kongresszusán a Központi Vezetőség póttagjává választották. Az MSZMP 1957. júniusi pártértekezletén beválasztották a Központi Bizottságba.

1960. január 15-én nevezték ki földművelésügyi miniszterré. A dogmatikus nézeteket valló Dögei Imre helyett Losonczi Pál személyében egy olyan vállalkozó szellemű tsz-elnököt állítottak az agrártárca élére, akinek a szövetkezetében több vonatkozásban a kolhoz-mintától eltérően, ugyanakkor igen eredményesen folyt a gazdálkodás. Különösen a munkadíjazási rendszerük váltott ki korábban sok vitát, támadást. Erről a konfliktusról Kádár János a Politikai Bizottság 1960. februári ülésén így számolt be. "A Termelőszövetkezeti Tanácsnál Losoncziék voltak a fekete bárányok még a közelmúltban is, mert ők előre mentek. ... Losonczi bebizonyította, hogy ezzel a falu munkaképes erőit odakötik a tsz-hez, de már haladottabb részesedési formával. Ők ezt a gyakorlatban bebizonyították."

1965-1967 között a Termelőszövetkezeti Tanács elnöke volt. Az FM éléről 1967. április 12-én távozott, mert egy magasabb poszt várt rá. Két nappal később megválasztották az Elnöki Tanács elnökévé. 1970-1980 között részt vett a KB Szövetkezetpolitikai Munkaközösségének munkájában. 1975-től 1987-ig tagja volt az MSZMP Politikai Bizottságának. A Központi Bizottság 1987. júniusi ülésén nem választották be a Politikai Bizottságba, június 25-én leköszönt az Elnöki Tanács éléről is. KB-tagságáról és parlamenti képviselőségéről 1989-ben mondott le és Barcsra vonult vissza. 2005. március 28-án hunyt el Kaposváron.

1896. június 7-én született Kaposvárott. Szegényparaszti családból származott. Géplakatos szakmát tanult. Az első világháború idején orosz hadifogságba esett, 1918. júniusi szabadulása után csatlakozott a polgárháborúban harcoló Vörös Gárdához. 1920-ban belépett a bolsevik pártba. Hazatérve 1921-től Kaposvárott egy biztosítóvállalat tisztviselőjeként dolgozott. Bekapcsolódva a helyi szociáldemokrata szervezet munkájába, részt vett a Somogy megyei földmunkásmozgalom szervezésében. 1925-ben radikális politikája miatt kizárták a pártból. 1925-ben a Magyarországi Szocialista Munkáspárt alapító tagja volt. 1927-ben rövid időre letartóztatták. 1928–30-ban Bécsben, 1930-tól Moszkvában élt. Moszkvai emigrációjában előbb a Komintern Nemzetközi Agrárintézetében, majd 1937–38-ban a Szovjetunió Központi Statisztikai Hivatalában foglalkozott agrárpolitikai kérdésekkel. 1939-től a moszkvai rádió magyar adásának szerkesztőjeként dolgozott. A Landler-frakció tagjának számított. 1936-ban kizárták a KMP-ből, de 1938-ban visszakapta párttagságát. 1944 végén Nagy Imre a Magyar Kommunista Párt (MKP) Központi Vezetőségének (KV) tagjaként tért vissza Magyarországra.

1944–1955 között parlamenti képviselő volt. 1944 decemberétől a földművelésügyi, 1945 novembere és 1946 márciusa között pedig a belügyi tárca élén állt. 1945. májusban tagja lett az MKP Politikai Bizottságának (PB). 1946. március–szeptember között az MKP KV titkára, 1946-tól 1948-ig a párt falusi bizottságának vezetője, 1947. augusztus–1949. április között pedig az Országgyűlés elnöke volt. A gyors és erőszakos kollektivizálás, a gazdag- és középparaszti réteget sújtó intézkedések (kuláklisták) ellenzése miatt szembekerült a párt vezetőségével, és – önkritikája dacára – 1949 szeptemberében PB-tagságáról leváltották. 1948-tól a Magyar Közgazdaságtudományi Egyetem, ill. a Magyar Agrártudományi Egyetem professzora volt. Az MTA akadémikussá választotta. 1950. április - 1952. július között a KV adminisztratív osztályát vezette. 1950. december – 1952. január között élelmezési, 1952. januárjától novemberig begyűjtési miniszter volt. 1951-ben visszakerült a PB-be és a KV titkárságába is, 1952. novemberében miniszterelnök-helyettes lett.

1953. július 4-én, a Sztálin halála utáni enyhülés időszakában, a leváltott Rákosi Mátyás utódaként, kifejezett szovjet utasításra az Országgyűlés miniszterelnökké választotta. 1955. január 8-án Moszkvában az SZKP vezetői előtt megtagadta az önkritikát, a KV 1955. április 14-i ülésén pártellenes tevékenység és frakciózás vádjával kizárták a PB-ből és a KV-ből, április 18-án leváltották miniszterelnöki tisztségéből. 1956. október 13-án anélkül vették vissza a pártba, hogy megtagadta volna nézeteit. Október 23-án, a forradalom kitörésekor a tüntetők egyik követelése az ő kormányfői kinevezése volt. Október 24-én újra a KV és a PB tagja és az ország miniszterelnöke lett. November 4-én a budapesti jugoszláv nagykövetségre menekült, ahonnan november 24-én Romániába hurcolták. 1957. áprilisában letartóztatták, majd hazaszállították. Koncepciós perben 1958. június 15-én halálra ítélték, s másnap kivégezték. Jogilag 1989. július 6-án rehabilitálták.

Szajolban született 1929. november 17-én. Középiskolai tanulmányait Szolnokon végezte. 1947-től bekapcsolódott a népi kollégiumi mozgalomba. 1949-ben már első éves egyetemi hallgatóként a Magyar Agrártudományi Egyetem Agrárpolitikai Tanszékén, Nagy Imre tanszékvezetőnek volt a demonstrátora. 1952-ben agrármérnöki diplomát szerzett, s ezt követően az Állami Gazdaságok és Erdők Minisztériumában dolgozott. 1954-től a Mezőcsát határában lévő Keselyűhalmi Állami Gazdaság igazgatója lett. 1956 nyarától a Nógrád megyei, majd Borsod-Heves megyei Állami Gazdaságok Igazgatóságára került termelési igazgatóként.

1961-től 1970-ig az MSZMP KB Államgazdasági, majd Gazdaságpolitikai Osztályának munkatársa, később osztályvezető-helyettese volt. A pártközpont államgazdasági osztályán dolgozva szerepet vállalt a mezőgazdasági reform előkészítésében. Részt vett a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium (MÉM) valamint a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsának (TOT) megszervezésében. A KB Szövetkezetpolitikai Munkaközösségének - Fehér Lajos elnöksége idején - titkára, majd később elnöke volt.

1970-től 1973-ig az MSZMP Bács-Kiskun Megyei Bizottság első titkári posztját töltötte be. 1973-tól megbízták az MSZMP KB Területi Gazdaságfejlesztési Osztályának vezetésével. 1975. július 4. és 1980. június 27. között mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszter volt. A FAO közgyűlése Romány Pál javaslatára határozta el 1979-ben az Élelmezési Világnapot, október 16-át. 1980-tól ismét a Bács-Kiskun megyei Pártbizottság első titkára volt 1987-ig.

Romány Pál életútját végigkísérte a tudomány művelése. A Magyar Tudományos Akadémia Agrártudományok Osztályának, különböző bizottságainak munkájában 1964-től vesz részt. Kandidátusi értekezését 1970-ben védte meg a mezőgazdasághoz kapcsolható ipari-kereskedelmi tevékenység tematikai kidolgozásával. Az MTA Agrártörténeti Bizottságának elnöke 1972-től 1990-ig. 1982-től a Gödöllői Agrártudományi Egyetem címzetes egyetemi tanára. 1987-től egyetemi tanár és rektor a Politikai Főiskolán. 1989-ben nyugdíjba vonult. 1990-től az MTA Agrártörténeti és Faluszociológiai Bizottságának alelnöke. 1999-ben “Agrárpolitika és agrártársadalom Magyarországon (1957-1997)” c. értekezéséért megkapta a Magyar Tudományos Akadémia Doktora tudományos fokozatot. A Szent István egyetem Honoris causa Doktor címmel tüntette ki.

1928. október 17-én született Brassóban. Édesapja szabó kisiparos volt. A Gödöllői Agrártudományi Egyetemen 1953-ban szerzett diplomát, majd az 1960-as évek elején mezőgazdasági mérnök─tanári oklevelet. Elvégezte a párt esti egyetemét is. 1954-ben lépett be a pártba. 1954-től üzemegység-vezetőként kezdett el dolgozni a Környei Állami Gazdaságban. 1957-ben az Agárdi Állami Gazdaság főagronómusa lett, majd 1958-ban ugyanennek az állami gazdaságnak az igazgatójává nevezték ki. Az ország törvényhozó testületében Fejér megye országgyűlési képviselőjeként 1968-től 1975-ig tevékenykedett. 1972. augusztusa óta a mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszter helyetteseként dolgozott. Egyidejűleg az Országos Fajtaminősítő Tanács elnöke és az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság tagja volt. 1973-tól 1979-ig töltötte be a Magyar Agrártudományi Egyesület elnöki tisztét. Részt vett a magyar-csehszlovák, a magyar-bolgár, valamint a magyar-román műszaki-tudományos és gazdasági együttműködési bizottság tevékenységében is. A Munka Érdemrend arany fokozatát 1977-ben kapta meg. 1980. június 27-én nevezték ki mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszterré. Az agrárminiszterek közül egyhuzamban, leghosszabb ideig (közel kilenc évig) Váncsa Jenő állt a tárca élén. 1988. októberében, 60. életévét betöltve kérte a nyugdíjazását, akkor azonban ezt nem fogadta el a kormány. 1989. április 21-én megismételte korábbi szándékát. Az Országgyűlés május 10-i hatállyal mentette fel tisztsége alól.